Ezért nem lesz soha magyar futball

Csütörtökön mutatták be Takács Tibor Szoros emberfogás című könyvét, ami a futball és az állambiztonság Kádár-korszakbeli történetét dolgozza fel. Habár a szerző óva int attól, hogy könyve után másképp tekintsünk futballtörténelmünkre és legendás játékosainkra, ezt nem tudtuk megtenni.

Egy augusztusi napon a prágai 131-es busz Juliska nevű megállójában ismerkedtem meg Miguellel, a spanyol focibuzival. A Dukla Praha–Mlada Boleslav-meccset hagytuk ott, hogy időben átérjünk a generali Arenába, ahol a Sparta fogadta a Pribramot. Le is maradtunk a vendégek egyenlítő góljáról, Nespor, 89. perc.

Már a megállóban és a viszonylag rövid buszúton kiderült: Miguel mindent tud a magyar focimúltról, a Közép-európai Kupákat nyert Vasas összeállításától kezdve Grosics Tatabányára igazolásának hátteréig. Mániájává vált a közép-európai focitörténelem, szabadságait nem a tengeren, hanem a térségben tölti, és úgy időzíti, hogy a lehető legtöbb stadiont lássa, mégpedig működés, azaz meccs közben. Hogy mást ne mondjak: én még életemben nem voltam a tatabányai stadionban, ő már igen.

Szoros emberfogás

A spanyol megerősített egy régi tételt: fociról olvasni, pláne a magyarról, legalább olyan jó, ha nem jobb, mint meccseket nézni, pláne magyart. És a tételt tovább erősíti egy most megjelent könyv, Takács Tibor történész Szoros emberfogása, avagy Futball és állambiztonság a Kádár-korszakban.

Az alcím alapján, gondolhatnánk, a focista ügynökökről szól a könyv, ami, valljuk be, már nem túl izgalmas téma azok után, hogy több könyvben, újságban is megjelent: a volt válogatottak közül Novák Dezső, Fatér Károly, Kereki Zoltán az állambiztonságnak jelentett csapattársairól. És micsoda igazságtalanság, hogy míg a III/III-asok nevei, közülük se mindenkié, fennmaradnak, addig a jelentéseket párnázott ajtók mögött olvasóké is fennmaradnak, és közülük sokan a rendszerváltás után éppen olyan magas pozícióban maradtak, ha nem kerültek még magasabbra, mint a diktatúrában.

Népstadion, 1968. május 4. Magyarország-Szovjetunió EB mérkőzés.
A magyar csapat: Mészöly, Solymosi, Ihász, Fatér, Szűcs, Farkas, Göröcs, Fazekas, Varga, Rákosi, Novák.Fotó: FORTEPAN

Állambiztonsággal a válogatottba

Takács nem ítélkezik fölöttük, meghagyja ezt az olvasónak. Novák Dezső nagy kedvvel jelentett mindenről, ami az öltözőben, különösen az akkor már aranylabdás Albert Flóriánnal történt, sőt, az állambiztonság segítségét kérte ahhoz, hogy – kapaszkodjanak meg – bekerüljön a válogatott keretbe. És az állambiztonsággal edzőként sem szakított, a Dunaújváros trénereként például bemárt egy rivális csapatot, amelyik az ő orra elől halászott el, szerinte jogtalan eszközökkel, egy játékost. Kereki már egy lényegesen konszolidáltabb vagy inkább beleszarósabb korszakban, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején jelentett, a könyvben megjelent szövegek alapján semmi olyat nem árult el, amit amúgy se tudhattak volna kihallgatói.

Novákon, Fatéren, Kerekin kívül is vannak nevek bőven, igazságtalan is lenne minden poént lelőni, egyet azért nem tudok megállni: a ma is élő Szepesi György rádióriporterről 2006-ban írta meg Paul Lendvai, hogy Galambos néven jelentett az ötvenes években. Az viszont nekem teljesen új, hogy '56 után az Aranycsapat 12. játékosának is nevezett Szepesi azt tanácsolta az állambiztonságnak: ideje leszámolni a Puskás-mítosszal.